A magyar kultúra napja előtt egy levelet hoztam. Egy baráti levelet, egy születésnapi köszöntőt, ami egyben - hiszen író tollából született - meleghangú méltatás is. Azt hiszem, most értettem meg igazán, hogy miért kedvelem, kedveltem meg - bizonyára Önökkel együtt - az írókat. Ennyire őszintén, a másik érdemeit, érdekeit figyelembe véve szinte csak ők tudnak írni. Megértjük azt is, miért váltak barátokká, pontosan az életfelfogásuk miatt. Ahogy majd haladunk előre az olvasásban, kitűnik, mennyire csodálta Csorba Weörest. Ez különböző tettekben is megnyilvánult. Kezdetben kissé olyanok voltak mint sztár és rajongó párosa.
Aztán e levél ritka kordokumentum is a találkozásukról, eseményekről, különböző benyomásokról. Szóba kerül a tegnap említett Róma meglátogatása 1947-ben, ami ezek szerint Károlyi Amyra talán nagyobb hatást gyakorolt.
Található a levélben egy kis ars poetica is, de minden dicséret Csorba Győzőtől csak finoman megfogalmazott, mert Weöres Sándor nem szereti a szép szavakat. Bartók rokonságába sorolni azért valószínűleg tetszhetett neki.
Aztán néhány sor az egyediségéről: gyerekversek költője, s a megzenésített versekben, kórusművek szövegírójaként is elől álló.
A levelet a Vallomások,
interjúk, nyilatkozatok. – Pécs : Pro Pannonia, 2001. c. Csorba kötet
digitalizált változatából másoltam.
Az írások után az
oldalszám (a digitalizált változat és a könyv oldalszáma egyezik) és az eredeti
lelőhely bibliográfiai adatai olvashatók.
„Levél
Weöres Sándorhoz
Kedves
Sándor,
(majdnem
Sanyi futott a tollamra; hiszen Sanyi voltál mindig, s ez is maradtál
barátaidnak. S különös módon: ahogy az irodalomban egyre nőttél, soha nem
véltük méltatlannak Hozzád ezt a becéző névalakot: inkább megkomolyodott s
feltöltődött a tiszteletnek és a szeretetnek rejtélyes feszültségével. De hát
egy nyílt levelet mégsem volna helyes olyasmivel terhelni, amit a kívülállók
legfeljebb csak megérthetnek, de nem érezhetnek.)
Tehát,
kedves Sándor, megbocsáss, hogy köszöntő levelem néhány hónapot késik. Úgy
emlékszem, júniusban töltötted be ötvenedik évedet, s most már szeptember van.
Ám az idő… Egyik fiatalkori versedben ezt írtad:
már
ezer éve élek én,
már
ezer éve itt vagyok,
bálvány
a szekrény tetején.
Egy
fabáburól beszélsz, de tudom, hogy Rólad van szó. S aki így áll az időben, mi
annak néhány hónap? És mi annak egyáltalán ötven év?
Nem
is annyira születésnapod a legfontosabb e levél indítékai között. Ez csak ürügy
és alkalom egy s más elmondására, amit már régóta magamban hordozok, de a
közelség és a férfiszemérem nem engedte megfogalmaznom. Lám, a lírikus, aki
verseiben folyton magát teregeti ki, néha tartózkodóvá, szégyenlőssé válik.
Vagy talán gátlásossá a szavak felelőssége miatt, ha címzettjük olyasvalaki,
mint Te, aki előtt pucérra vetkőznek igazságukkal vagy hamisságukkal.
Most
azonban a gátlásokkal birkózó szeretetnek társául szegődött az alkalom, s
vállalom esetleges fejcsóválásaidat is.
Több
mint húsz esztendeje tart barátságunk, s idestova harminc éve ismerlek. Először
csak verseidből s közös barátaink híradásaiból. Még ma is bennem bizsereg az a
ritka lelkendezés, melyet a Hideg van és A kő és az ember kavart bennem. Te
akkoriban a pécsi egyetem bölcsészkarán tanultál, én meg – életem egyik, de nem
egyetlen ballépése folytán – a másik épületszárnyban jogászkodtam. Verseket
régóta írtam már, de egyedül, tapasztaltabb barátok segítő szeme és keze
nélkül, a keresés hínárjába belegabalyodva küszködtem.
Költészeted
kinyilatkoztatásként hatott rám, a mögötte lévő ember fizikai közelsége sajátos
akusztikát adott neki. Gyönyörködtem, fáradhatatlanul gyönyörködtem verseidben,
melyeket 1938-ban újabb gyűjteményed, A teremtés dicsérete gyarapított.
Hatalmába kerített világod, művészeted. Korai verseidnek majd mindegyikéből ma
is tudok sorokat, strófákat. Lankadatlanul kérdezősködtem utánad, minden apró
adat érdekelt. A személyes megismerés kezdeményezésétől azonban valami beteges
félszegség visszatartott. 1939 táján végre találkoztunk. Úgy emlékszem, Sch. É.
költőnő lakásán történt. Annak a lakásán, akiről A vers születésé-ben írsz.
Aztán
hamarosan a pécsi városi könyvtár vezetője lettél, s ettől kezdve szinte
naponként együtt voltunk: elmélkedtünk, vitatkoztunk mindenről, de főként a
költészetről. Még nem érted el a harmincat, és most, hogy felidézem egy-egy
akkori véleményedet (számomra felszabadító tanítást), csodálkozva látom, hogy
már akkor mennyi mindent tudtál, és milyen tisztasággal fogalmaztál.
Második
verskötetem, A híd panasza talán meg sem született volna Nélküled. Még őrzöm a
régi kéziratokat „iskolai osztályzataiddal”: 1–1/2–2–3 stb. – az akkori
minősítés szerint. S megvan az a papírlap is, melyre kötetem tördelési
sorrendjét felírtad.
Egybekapcsolt
minket a Sorsunk szerkesztése is. Én ugyan a folyóiraton név szerint nem
szerepeltem, de indulásától, 1941-től kezdve részt vettem a szerkesztési
munkában. Veled, Lovász Pállal, Makay Gusztávval, majd később Bárdosi Németh
Jánossal együtt, Várkonyi Nándor vezérlete alatt.
1943-ban
elszakadtunk egymástól. Te hazamentél Csöngére, s én lettem utódod a városi
könyvtár vezetésében. Ezt is elsősorban Neked köszönhettem. Te ajánlottál a
város vezetőinek, mert segíteni akartál rajtam: láttad, hogy milyen keservesen
bukdácsolok a közigazgatási munkakör paragrafuslabirintusaiban.
Aztán
megint 1947–48-ban voltunk együtt Rómában, majd öt hónapon át. Oda már
feleségeddel, Károlyi Amyval jöttél.
(Róma
Téged nem különösképpen ragadott el. Először furcsálltam, később megértettelek.
Az eredetit, az elsődlegest kerested művészetében, s ezt nem mindig találtad
meg. Az etruszk és az archaikus görög művészet vonzottak csak igazán.)
Azóta
ritkán találkoztunk, s levelet is alig-alig váltunk. De el kell mondanom, Te
számomra változatlanul az vagy, aki voltál. S ha bármit csinálok, titokban arra
gondolok, mit szólsz majd Te hozzá. Sietek megjegyezni, hogy ez semmiképpen sem
szemléletem és hangom idomulását jelenti. Személyed, sajnos, elég gyakran s
egyre megújulóan kíséri az a tévhit, hogy Te állítólag mindenkit a Magad képére
és hasonlatosságára akarsz formálni. Aligha van nagyobb félreértés.
Nem
találkoztam még művésszel, aki annyira kevéssé expanzív módon vallotta volna
esztétikai nézeteit, mint Te. Véleményed az emberi egyéniségről is
ellentmondana az ilyen törekvésnek. Ha Te bíráltál, mindig azt vizsgáltad,
kibomlott-e a magból minden, ami kibomolhatott volna; élt-e a költő mindazzal a
lehetőséggel, mely rendelkezésére állt.
Ha
valaha is hatni akartál valakire, az mindig inkább az írói etika síkján
történt. Arra tanítottál – példáddal is –, hogy vegyük komolyan az írást, ne
sajnáljuk tőle erőnket, legjobb képességeinket: életünket. Nagy szavaknak
hatnak, s Te az ilyenektől borzadsz, de én minden feléd pislogásomban ennek a
számonkérését érzem sugározni szemedből.
Különös,
hogy mégis éppen komolyságodat szeretik kétségbe vonni. Olyasmiket hallani
Rólad, mintha te egy-egy versedet csak meghökkentésnek szántad volna.
Tanúskodom melletted, hogy erről szó sincs. Nem vitás, hogy a művészi kifejezés
problémái mindig módfelett izgattak. Egyszer – emlékszem –, nyilván valamiféle
átmeneti fáradtság lelkiállapotában, azt mondtad nekem, hogy nincs kedved
verset írni, mert mindent meg tudsz oldani, amit akarsz. Ekkortájt már
foglalkoztál a Táncdal-lal és a Hangcsoportok-kal. Később sokat beszéltél is
róluk. Hálás téma a gúnyolódásra és a lemosolygásra a „panyigai panyigai
panyigai ű” vagy az „Ange amban ulanojje” és társai. De ha valaki végigélte
volna Veled azokat a hosszú heteket, sőt hónapokat, melyekben e
verskísérleteket formáltad, s nyomon követte volna ama, bizonyára elvileg
kudarcra ítélt, makacs rohamokat a nyelv korlátai ellen a kifejezés határainak
tágításáért: bizonyára nem jutna eszébe gúnyolódni és mosolyogni.
Igenis,
komolyan kell venni e kísérleteket s a későbbieket is. De persze nem úgy, mint
sokan, akik csak azért veszik komolyan őket, hogy mindjárt el is verhessék
rajtuk és költőjükön a port. Nem az értelem ellen lázadtál Te – a magyar
irodalom egyik legintellektuálisabb költője – ezekben a versekben. Éppen
ellenkezőleg: a nyelv tartalmi-ritmikai-zenei anatómiáját, sőt fiziológiáját
vizsgáltad az értelem legtisztább eszközeivel, a kifejezés lehetőségeinek
gazdagítása érdekében.
Kétségtelen:
nem vagy egyszerű képlet embernek sem, költőnek sem. Sok mindent lehet Rólad
bizonyítani, és sok mindennek az ellenkezőjét is. Néhány állítás azért mégis
megkockáztatható, melyben mindenkinek egyet kell értenie.
Elsősorban
az, hogy amit csináltál, okvetlenül jelentős. Költészetünk legnagyobbjai közt a
helyed. Skálád imponálóan tág. Démonokat idézni éppúgy tudsz, mint kristályosan
egyszerű gyermekhangon énekelni. (Vajon nem Bartók legközelebbi rokona vagy-e?)
Van
olyan területe is a működésednek, melyen versenytárs nélkül állsz.
Gyermekverseidre gondolok, s arra, hogy a legtöbbet megzenésített, mert a legjobban
megzenésíthető magyar költő vagy.
Ha
semmi egyéb érdemed nem volna, már ezért is kijárna a tisztelet és megbecsülés.
Gyermekek tízezrei nevelődnek csodálatos muzsikájú és pszichológiájú soraidon,
s tanulják meg belőlük a költészet nyelvét. Zeneszerzők raját ihletted és
ihleted. Már-már szinte „kötelező”, hogy aki dalt komponál, Téged ne hagyjon ki
szövegírói közül. S ezeket a dalokat – főként a kórusműveket – ugyancsak százak
és ezrek éneklik.
Kedves
Sándor, levelem elején vallomásfélét ígértem. Elmondását annak, mit köszönhetek
Neked, mi vagy számomra. Úgy látom, ezúttal sem sikerült. Hadd hihessem mégis,
hogy valamit talán törlesztettem.
Nincs
születésnapi köszöntő jókívánságok nélkül. Ezekkel szeretnék búcsúzni én is.
Persze
egészséget és munkakedvet kívánok mindenekelőtt, s megfelelő külső és belső
körülményeket az íráshoz.
Nemcsak
Neked, hanem Magunknak is kívánom továbbá, hogy foglald el végre irodalmunkban
azt a helyet, ami megillet. Sokszor játszottam már azzal a gondolattal, hogy ha
majd valaki ötven-hatvan év múlva mostani folyóiratainkat lapozgatja (főként a
néhány év előttieket), irodalmi közéletünket vizsgálja, nyilván lexikon után
nyúl, s megnézi életrajzi adataidat. Mert bizony a jelekből alig derül ki, hogy
Te most élsz és dolgozol. Pedig annyira gazdagok semmiképp sem vagyunk, hogy
nélkülözhetnénk.
Végül
– szintén magunknak is – kívánom, hogy írj, írj minél többet. Téged idézlek, Te
figyelmeztettél rá:
de
amit a papír-mezőn elmulasztok,
az
Isten sem viszi énnélkülem véghez.
A
régi meleg baráti szeretettel
ölellek:
Csorba
Győző”
p. 351-355.
Jelenkor, 1963. 9.
sz. 845–847. p.
©️ Dr Stareczné Kelemen Éva
