Csorba Győző levele Weöres Sándorhoz

A magyar kultúra napja előtt egy levelet hoztam. Egy baráti levelet, egy születésnapi köszöntőt, ami egyben - hiszen író tollából született - meleghangú méltatás is. Azt hiszem, most értettem meg igazán, hogy miért kedvelem, kedveltem meg - bizonyára Önökkel együtt - az írókat. Ennyire őszintén, a másik érdemeit, érdekeit figyelembe véve szinte csak ők tudnak írni. Megértjük azt is, miért váltak barátokká, pontosan az életfelfogásuk miatt. Ahogy majd haladunk előre az olvasásban,  kitűnik, mennyire csodálta Csorba Weörest. Ez különböző tettekben is megnyilvánult. Kezdetben kissé olyanok voltak mint sztár és rajongó párosa. 

Aztán e levél ritka kordokumentum is a találkozásukról, eseményekről, különböző benyomásokról. Szóba kerül a tegnap említett Róma meglátogatása 1947-ben, ami ezek szerint Károlyi Amyra talán nagyobb hatást gyakorolt. 

Található a levélben egy kis ars poetica is, de minden dicséret Csorba Győzőtől csak finoman megfogalmazott, mert Weöres Sándor nem szereti a szép szavakat. Bartók rokonságába sorolni azért valószínűleg tetszhetett neki. 

Aztán néhány sor az egyediségéről: gyerekversek költője, s a megzenésített versekben, kórusművek szövegírójaként is elől álló. 

A levelet a Vallomások, interjúk, nyilatkozatok. – Pécs : Pro Pannonia, 2001. c. Csorba kötet digitalizált változatából másoltam.

http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=1&docId=296&secId=27873&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Csorba+Gy%C5%91z%C5%91&limit=1000&pageSet=1

Az írások után az oldalszám (a digitalizált változat és a könyv oldalszáma egyezik) és az eredeti lelőhely bibliográfiai adatai olvashatók.

„Levél Weöres Sándorhoz

Kedves Sándor,

(majdnem Sanyi futott a tollamra; hiszen Sanyi voltál mindig, s ez is maradtál barátaidnak. S különös módon: ahogy az irodalomban egyre nőttél, soha nem véltük méltatlannak Hozzád ezt a becéző névalakot: inkább megkomolyodott s feltöltődött a tiszteletnek és a szeretetnek rejtélyes feszültségével. De hát egy nyílt levelet mégsem volna helyes olyasmivel terhelni, amit a kívülállók legfeljebb csak megérthetnek, de nem érezhetnek.)

Tehát, kedves Sándor, megbocsáss, hogy köszöntő levelem néhány hónapot késik. Úgy emlékszem, júniusban töltötted be ötvenedik évedet, s most már szeptember van. Ám az idő… Egyik fiatalkori versedben ezt írtad:

már ezer éve élek én,

már ezer éve itt vagyok,

bálvány a szekrény tetején.

Egy fabáburól beszélsz, de tudom, hogy Rólad van szó. S aki így áll az időben, mi annak néhány hónap? És mi annak egyáltalán ötven év?

Nem is annyira születésnapod a legfontosabb e levél indítékai között. Ez csak ürügy és alkalom egy s más elmondására, amit már régóta magamban hordozok, de a közelség és a férfiszemérem nem engedte megfogalmaznom. Lám, a lírikus, aki verseiben folyton magát teregeti ki, néha tartózkodóvá, szégyenlőssé válik. Vagy talán gátlásossá a szavak felelőssége miatt, ha címzettjük olyasvalaki, mint Te, aki előtt pucérra vetkőznek igazságukkal vagy hamisságukkal.

Most azonban a gátlásokkal birkózó szeretetnek társául szegődött az alkalom, s vállalom esetleges fejcsóválásaidat is.

Több mint húsz esztendeje tart barátságunk, s idestova harminc éve ismerlek. Először csak verseidből s közös barátaink híradásaiból. Még ma is bennem bizsereg az a ritka lelkendezés, melyet a Hideg van és A kő és az ember kavart bennem. Te akkoriban a pécsi egyetem bölcsészkarán tanultál, én meg – életem egyik, de nem egyetlen ballépése folytán – a másik épületszárnyban jogászkodtam. Verseket régóta írtam már, de egyedül, tapasztaltabb barátok segítő szeme és keze nélkül, a keresés hínárjába belegabalyodva küszködtem.

Költészeted kinyilatkoztatásként hatott rám, a mögötte lévő ember fizikai közelsége sajátos akusztikát adott neki. Gyönyörködtem, fáradhatatlanul gyönyörködtem verseidben, melyeket 1938-ban újabb gyűjteményed, A teremtés dicsérete gyarapított. Hatalmába kerített világod, művészeted. Korai verseidnek majd mindegyikéből ma is tudok sorokat, strófákat. Lankadatlanul kérdezősködtem utánad, minden apró adat érdekelt. A személyes megismerés kezdeményezésétől azonban valami beteges félszegség visszatartott. 1939 táján végre találkoztunk. Úgy emlékszem, Sch. É. költőnő lakásán történt. Annak a lakásán, akiről A vers születésé-ben írsz.

Aztán hamarosan a pécsi városi könyvtár vezetője lettél, s ettől kezdve szinte naponként együtt voltunk: elmélkedtünk, vitatkoztunk mindenről, de főként a költészetről. Még nem érted el a harmincat, és most, hogy felidézem egy-egy akkori véleményedet (számomra felszabadító tanítást), csodálkozva látom, hogy már akkor mennyi mindent tudtál, és milyen tisztasággal fogalmaztál.

Második verskötetem, A híd panasza talán meg sem született volna Nélküled. Még őrzöm a régi kéziratokat „iskolai osztályzataiddal”: 1–1/2–2–3 stb. – az akkori minősítés szerint. S megvan az a papírlap is, melyre kötetem tördelési sorrendjét felírtad.

Egybekapcsolt minket a Sorsunk szerkesztése is. Én ugyan a folyóiraton név szerint nem szerepeltem, de indulásától, 1941-től kezdve részt vettem a szerkesztési munkában. Veled, Lovász Pállal, Makay Gusztávval, majd később Bárdosi Németh Jánossal együtt, Várkonyi Nándor vezérlete alatt.

1943-ban elszakadtunk egymástól. Te hazamentél Csöngére, s én lettem utódod a városi könyvtár vezetésében. Ezt is elsősorban Neked köszönhettem. Te ajánlottál a város vezetőinek, mert segíteni akartál rajtam: láttad, hogy milyen keservesen bukdácsolok a közigazgatási munkakör paragrafuslabirintusaiban.

Aztán megint 1947–48-ban voltunk együtt Rómában, majd öt hónapon át. Oda már feleségeddel, Károlyi Amyval jöttél.

(Róma Téged nem különösképpen ragadott el. Először furcsálltam, később megértettelek. Az eredetit, az elsődlegest kerested művészetében, s ezt nem mindig találtad meg. Az etruszk és az archaikus görög művészet vonzottak csak igazán.)

Azóta ritkán találkoztunk, s levelet is alig-alig váltunk. De el kell mondanom, Te számomra változatlanul az vagy, aki voltál. S ha bármit csinálok, titokban arra gondolok, mit szólsz majd Te hozzá. Sietek megjegyezni, hogy ez semmiképpen sem szemléletem és hangom idomulását jelenti. Személyed, sajnos, elég gyakran s egyre megújulóan kíséri az a tévhit, hogy Te állítólag mindenkit a Magad képére és hasonlatosságára akarsz formálni. Aligha van nagyobb félreértés.

Nem találkoztam még művésszel, aki annyira kevéssé expanzív módon vallotta volna esztétikai nézeteit, mint Te. Véleményed az emberi egyéniségről is ellentmondana az ilyen törekvésnek. Ha Te bíráltál, mindig azt vizsgáltad, kibomlott-e a magból minden, ami kibomolhatott volna; élt-e a költő mindazzal a lehetőséggel, mely rendelkezésére állt.

Ha valaha is hatni akartál valakire, az mindig inkább az írói etika síkján történt. Arra tanítottál – példáddal is –, hogy vegyük komolyan az írást, ne sajnáljuk tőle erőnket, legjobb képességeinket: életünket. Nagy szavaknak hatnak, s Te az ilyenektől borzadsz, de én minden feléd pislogásomban ennek a számonkérését érzem sugározni szemedből.

Különös, hogy mégis éppen komolyságodat szeretik kétségbe vonni. Olyasmiket hallani Rólad, mintha te egy-egy versedet csak meghökkentésnek szántad volna. Tanúskodom melletted, hogy erről szó sincs. Nem vitás, hogy a művészi kifejezés problémái mindig módfelett izgattak. Egyszer – emlékszem –, nyilván valamiféle átmeneti fáradtság lelkiállapotában, azt mondtad nekem, hogy nincs kedved verset írni, mert mindent meg tudsz oldani, amit akarsz. Ekkortájt már foglalkoztál a Táncdal-lal és a Hangcsoportok-kal. Később sokat beszéltél is róluk. Hálás téma a gúnyolódásra és a lemosolygásra a „panyigai panyigai panyigai ű” vagy az „Ange amban ulanojje” és társai. De ha valaki végigélte volna Veled azokat a hosszú heteket, sőt hónapokat, melyekben e verskísérleteket formáltad, s nyomon követte volna ama, bizonyára elvileg kudarcra ítélt, makacs rohamokat a nyelv korlátai ellen a kifejezés határainak tágításáért: bizonyára nem jutna eszébe gúnyolódni és mosolyogni.

Igenis, komolyan kell venni e kísérleteket s a későbbieket is. De persze nem úgy, mint sokan, akik csak azért veszik komolyan őket, hogy mindjárt el is verhessék rajtuk és költőjükön a port. Nem az értelem ellen lázadtál Te – a magyar irodalom egyik legintellektuálisabb költője – ezekben a versekben. Éppen ellenkezőleg: a nyelv tartalmi-ritmikai-zenei anatómiáját, sőt fiziológiáját vizsgáltad az értelem legtisztább eszközeivel, a kifejezés lehetőségeinek gazdagítása érdekében.

Kétségtelen: nem vagy egyszerű képlet embernek sem, költőnek sem. Sok mindent lehet Rólad bizonyítani, és sok mindennek az ellenkezőjét is. Néhány állítás azért mégis megkockáztatható, melyben mindenkinek egyet kell értenie.

Elsősorban az, hogy amit csináltál, okvetlenül jelentős. Költészetünk legnagyobbjai közt a helyed. Skálád imponálóan tág. Démonokat idézni éppúgy tudsz, mint kristályosan egyszerű gyermekhangon énekelni. (Vajon nem Bartók legközelebbi rokona vagy-e?)

Van olyan területe is a működésednek, melyen versenytárs nélkül állsz. Gyermekverseidre gondolok, s arra, hogy a legtöbbet megzenésített, mert a legjobban megzenésíthető magyar költő vagy.

Ha semmi egyéb érdemed nem volna, már ezért is kijárna a tisztelet és megbecsülés. Gyermekek tízezrei nevelődnek csodálatos muzsikájú és pszichológiájú soraidon, s tanulják meg belőlük a költészet nyelvét. Zeneszerzők raját ihletted és ihleted. Már-már szinte „kötelező”, hogy aki dalt komponál, Téged ne hagyjon ki szövegírói közül. S ezeket a dalokat – főként a kórusműveket – ugyancsak százak és ezrek éneklik.

Kedves Sándor, levelem elején vallomásfélét ígértem. Elmondását annak, mit köszönhetek Neked, mi vagy számomra. Úgy látom, ezúttal sem sikerült. Hadd hihessem mégis, hogy valamit talán törlesztettem.

Nincs születésnapi köszöntő jókívánságok nélkül. Ezekkel szeretnék búcsúzni én is.

Persze egészséget és munkakedvet kívánok mindenekelőtt, s megfelelő külső és belső körülményeket az íráshoz.

Nemcsak Neked, hanem Magunknak is kívánom továbbá, hogy foglald el végre irodalmunkban azt a helyet, ami megillet. Sokszor játszottam már azzal a gondolattal, hogy ha majd valaki ötven-hatvan év múlva mostani folyóiratainkat lapozgatja (főként a néhány év előttieket), irodalmi közéletünket vizsgálja, nyilván lexikon után nyúl, s megnézi életrajzi adataidat. Mert bizony a jelekből alig derül ki, hogy Te most élsz és dolgozol. Pedig annyira gazdagok semmiképp sem vagyunk, hogy nélkülözhetnénk.

Végül – szintén magunknak is – kívánom, hogy írj, írj minél többet. Téged idézlek, Te figyelmeztettél rá:

de amit a papír-mezőn elmulasztok,

az Isten sem viszi énnélkülem véghez.

A régi meleg baráti szeretettel

ölellek:

Csorba Győző”

p. 351-355.

Jelenkor, 1963. 9. sz. 845–847. p.

©️ Dr Stareczné Kelemen Éva